Megérkezés...
A görög határt a következő nap reggelén léptük át. A határhoz közel, egy benzinkúton pihentünk meg és nyújtóztattuk ki a lábainkat.
Ahogy közelebb kerültünk az uticélunkhoz, úgy nőtt bennünk az izgalom. Soha sem láttam még ez előtt az út előtt a tengert. A legextrémebb képzeleteimet is felül múlta az a kék szín. Vagy az, hogy minden napszakban másképp kék. Azok az árnyalatok... No, de vissza a sztorihoz. A határt elhagyva, Thesszaloniki felé indult velünk a busz. Természetesen nem mentünk be a városba, de a szélét azért érintettük... Csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, mint valami tenisz meccsen. Aztán felbukkant egyszer csak a tenger. Először messze kéklett csak, és olvad bele a látóhatár peremébe. Majd egyre többször bukkant fel, egyre közelebb és közelebb hozzánk, ahogy a kanyargós hegyvidéken először felfelé kopaszodtunk, majd lefelé ereszkedtünk. Aztán egyszer csak begördültünk ebbe az édes kis halászfaluba.
A legelső lecke...
Ahogy szállásunkra érkeztünk a tulajdonos, már várt minket. Az apartmanhoz volt lehetőség légkondit igényelni, természetesen felár megfizetése ellenében. Akkor ez 5 euro volt/nap. Mi ezt nagyon szívesen kifizettük. A tulaj elvette a pénzt, majd községesen jelezte, hogy mindjárt hozza a kulcsot, amivel áram alá kerül a légkondi. Ugye a mi fogalmaink szerint a mindjárt szó jelenése 2-5 perc. Nos itt a fiúcska kb 2 óra múlva érkezett meg a kulccsal. Mi addig nem mentünk sehová, mert hát mi van, ha ő jön mi meg nem vagyunk itt. Nos miután megérkezett kérdeztem tőle, hogy mennyi dolga volt, hogy csak most ért ide? Erre ő kérdezte, h miért nem mentünk fürödni a tengerbe addig? Vázoltam neki a félelmeimet. Erre ő széles vigyorral közölte, hogy csak frappézott egyet. Mert idézem: " az első leckéd ebben az országban, amit soha ne felejts el, itt mindig van idő egy frappéra!"